A Megment-Elek Farm területe a házzal 2000. szeptemberében került megvásárlásra azon prózai okból, hogy a három, utcáról befogadott és anyu munkahelyén telepőrként funkcionáló keverék kutyusunk a nyomda megszűnésével munkanélkülivé - és ami nagyobb baj volt-, hontalanná vált. Persze ezt legtöbbször meg szokták oldani az emberek azzal, hogy leadják, kidobják, elaltatják őket, de nálunk az állatok családtagként vannak kezelve, így ez még rémálmainkban sem merült fel. Mivel lakásban lakik a család, ahol még 3 kutyusunk már volt, így egy ideig a húgoméknál éltek vidéken, de mivel ők erdőben laknak egy nagy tanyán és nincs kerítésük, sajnos állandóan kennelben voltak. A húgom a pici gyerek és a jószág miatt foglalkozni nem tudott velük, én pedig a távolság miatt csak havonta egyszer tudtam lemenni sétáltatni a csapatot.
Miután kezdtek idősödni, tudtuk, hogy ez nem lesz jó nekik, nem tudjuk őket télen melegben altatni, nem fog időben feltűnni, ha jönnek az öreg kori problémák. Így született a döntés, hogy kell itt Pesten egy kis kertes ház, ahová kiköltözhetek velük. Tudom, tudom.... Nincs sok olyan isten barma, aki a kényelemből 3 vacak "korcs" kutya miatt kiköltözne a pusztába! Én már csak ilyen barom, fafejű vagyok. Mert persze sok pénzünk nem volt, így akadtunk a kis külterületi víkendtelekre, ahol egy téliesített faház van csak árammal. Víz az fúrt kútból, fűtés fával, földút közvilágítás nélkül, szomszédok alig vagy inkább öhöm.... Szóval nem az a lányregénybe illő kis palota. Itt van meló mindig bőven, azért is meg kell dolgozni, ami egy lakásban magától megy. A kerítésrendszer elkészítése volt nagy feladat és pénz, de az is elkészült és 2001.03.14-én beköltöztünk. Én és a 6 kutya. Persze már előtte ősszel, mikor még csak a nagy hátsó kennel állt készen, volt már benne egy hídról mentett roti lány, de ő addigra már gazdis lett. És aztán megindult szép lassacskán a lavina, mindig került egy-egy utcai találmány, így általában heten-nyolcan ették a kenyerem mindig.
Mikor az öregek kihaltak, akkor aztán a nagy kennel szabad lett és onnan beindult a nagyüzem, adták egymásnak a kilincset az ebek. Akkor még szépen örökbe lehetett adni őket. Összesen 2 súlyosan beteg, ill. sérült kutya volt, akik örökbeadhatatlanok voltak, ők nálam éltek halálukig.
Az idei évig minden bekerült gazdához adható kutyának és cicának sikerült megtalálni az ideális családot, pedig voltak bőven: újszülöttek, akiket kézzel neveltem, öregek, fiatalok, kicsik és nagyok, álomkutyák és nagyon problémásak, fajtatiszták és keverékek, cicák és kutyák. 2007. tavasza újabb fordulópont lett, mivel anyuéknál bekötötték az internetet és ráleltem a foxis fórumra, ahol egyszer csak felkerült, hogy a bicskei gyepin egy foxi altatásra vár: ő volt Fincsi, vele kezdődött a fajtamentés.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a terrierek fajtamentésénél kötöttem ki, mivel 1990 óta jagd terrierjeink vannak, tenyésztettük, kiállítottuk, versenyeztünk velük, anyukámnak régen foxija volt és 2006. szeptemberében rátaláltunk a kis kidobott Mixire, aki végül nálam is maradt, mert imádott Acsarkám közben meghalt.
Most idén május óta odáig jutottam, hogy a saját kutyákon kívül már minden mentvény terrier lett. De sajnos ők se kellenek senkinek, így vagyunk most 12-en. És a 3 cicám. Pedig jó lenne segíteni, hisz a sintértelepeken, utcákon halomra halnak a jobb sorsra érdemes kutyák, olyanok, mint akik már vidáman a kertemben futkosnak, csak épp gazda nélkül "foglalva a helyet" azoktól, akiknek az életét mentené meg az én kis farmom, mint holmi ugródeszka. De a rugó mostanság nemigen működik benne...


Budapest, 2011. dec. 31.

2012. jan. 9.

2012. január 9.

A hétvége mozgalmas volt, mint mindig.
Bolda látogatóját nem láttam, főnök szerint sokkal szomorúbb, hogy ő sem.... És a telefonja se csörgött.
No mindegy is, legalább Nanu és Bolda sétálhattak egy nagyot, ők úgyis kimaradtak az elsejei nagy hancúrból a réten. Örültek is neki nagyon, a látogató helyett örvendeztek minden arra járónak, hisz emberekkel szegénykék egyáltalán nem találkoznak.
Aztán pedig Csibivel és Mixivel mentünk a szokásos vasárnapi iskolába agilityzni. Most kell mondanom, hogy ebben is zseni vagyok?? Még jó, hisz fanatikusan imádom csinálni, 9 hónaposan ügyesebb vagyok, mint sok nagykutya az isiben. Átszellemült tekintettel repülök, mint a sas és nem is gyakran hibázom. Mixi szintén nagyon ügyes, bár ő csak kb. úgy 3/4 éve szereti csinálni, 4 évig csak kínlódott vele, valahogy nem érzett rá az ízére, neki csak a nyuszi futi tetszett. Még szerencse, hogy főnök legalább olyan makacs, mint egy terrier, sőőőőőt, ha tudnátok.... Csak kivárta, míg rájön a lükéje, hogy jó buli. Most bezzeg már ő is elvakultan fut. Hoztam is egy képet róla.
Jaj!! Képzeljétek! Tudok mintásat is kakilni! Főnök persze kicsit sem örült neki, és annak sem, hogy Papi pokróca kissé hiányos lett... Megint segítettem a kivágott fa lombkoronáját aprítani, ráadásul most metszőollót is szereztem magamnak hozzá. Persze főnök ennek sem örült, igaz nevetett rajta nagyon, de hamar utánam jött és visszakérte, pedig jól beraktam a kint kutyaágyba, gondoltam kényelmesen elhelyezkedek és aprítok. Állítólag az volt a problémája a dologgal, hogy attól tartott, én nem a fát kívánom felaprítani, hanem az ollót! Pedig kikérem magamnak, nekem ilyen aljas szándékaim nem voltak! Már az is baj, ha segíteni akar az ember kutyája...
Ma Remény megérkezett reggel az ivartalanításra, nem nagyon örült, hogy Tünde otthagyta és boxba tették, sírt utána szegény. A kanülálást nem szerette, próbált egy sort hisztizni, de főnök kezei közt megnyugodott és rájött hogy nem akarnak neki rosszat. Nem volt gond a műtétnél, szépen fel is ébredt. Holnap délután viszi vissza Tünde. Mára ennyi. Pááá! Ragacs




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése